A hanti hagyományok, szokások, regék és mondák

Bár a sztereotípia minden szibériai népet rénszarvaspásztorként fest le, a Vászjugán folyó menti keleti hantik például sosem foglalkoztak ezzel. A sűrű, mocsaras erdőségekben nem lett volna praktikus, így ők mesteri szinten halásztak, vadásztak, és csónakokkal közlekedtek a folyókon. Ráadásul sok kutató úgy véli, hogy a hantik rénszarvasos kultúrája (ahol megjelent) a saját, jóval ősibb lótenyésztő és kutyafogatos hagyományaikból fejlődött ki. Az erdőt úgy ismerik, mint a tenyerüket: a vadászatok során sosem használnak iránytűt, a természet apró jelzéseiből (állatnyomok, szélirány, fák dőlése) "olvasnak", mintha a tajga egy nyitott könyv lenne. 

Hiedelemviláguk és folklórjuk egyik leglenyűgözőbb eleme a medvekultusz és az ahhoz kapcsolódó szertartások. Amikor egy hanti énekes belekezd egy ilyen ősi, gyakran több száz soros eposzba, olyan meditatív, transzszerű állapotba kerül, mintha maguk a szellemek vagy az ének hősei diktálnák neki a szavakat. Ezekben a szakrális szövegekben rendszeresen felbukkannak olyan archaikus kifejezések, amelyeket a hétköznapi nyelvben ma már sokan nem is értenek, ezt a különleges beavatási szókincset nevezik a hantik az "istenek nyelvének" vagy "bálvány nyelvnek". A hantik számára a világ nem pusztán kiaknázható erőforrás, hanem egy sűrűn átszőtt kapcsolati háló, ahol az ember és a természet szoros egységet alkot. Míg a modern ember hajlamos élettelen tárgyként tekinteni a környezetére, a hanti világképben a tárgyaknak, a fáknak és az állatoknak is saját lelkük (árnyékuk) van. Egy íj vagy egy bölcső nem csupán eszköz, hanem társadalmi és szakrális szimbólum, amellyel bizonyos szabályok szerint kell bánni.

A vallásuk felépítését tekintve számos hasonlóságot találhatunk a magyar népmesék és legendák és a hanti mitológia között, azonban a nyugati keresztény kultúra jelentősen átformálta megközelítésünket. A hanti panteon csúcsán Toram (vagy Num-Toram), az Égisten áll, aki a világ teremtője és az időjárás ura. Ez a figura kísértetiesen hasonlít a magyarok ősi Öregistenére vagy a pusztai népek Tengrijére. Míg azonban a magyarság a kereszténység felvételével ezt az alakot a bibliai Istenképbe olvasztotta, a hantiknál, bár az idők során ők is azonosították olykor Szent Miklóssal vagy Jézus Krisztussal, Toram alakja erősebben megőrizte eredeti formáját. Mellette kiemelkedő alak Kaltas (vagy Kaltas-anki), az Anyaistennő, a nők, a terhesség és a szülés védelmezője. Ő a mi ősi Boldogasszonyunk tökéletes megfelelője, akinek kultusza nálunk Szűz Mária alakjával forrt össze, a hantiknál viszont megmaradt a termékenységet és a sorsot irányító istennőnek. A mitológia egyik legizgalmasabb szereplője Alwäli (a manysiknál Mir-susne-xum), Toram és Kaltas hetedik fia. Ő egy kultúrhérosz, aki fehér lovon vágtat az égen, és közvetít az istenek és az emberek között. Bár a hantik alapvetően halász-vadász életmódot éltek, az ő alakjában a déli, lovas-nomád kultúra emléke él tovább. Nem nehéz észrevenni a párhuzamot a magyar mondák Fehérlófia alakjával.  

A medve nem csupán egy erdei ragadozó, hanem egyenesen isteni származású lény, akit az égből dobtak le a földre. Ő a Por nevű nemzetség (frátria) ősatyja is. Míg a magyar népmesékben a medve gyakran csupán egy erős, de rászedhető állat, a hantiknál a medve a felső vagy az alsó világ ura, aki igazságot szolgáltat, és akinek tiszteletére komplex, többnapos medveünnepeket tartanak. Míg a kereszténység egyetlen, halhatatlan lelket tanít (ami a magyar kultúrában is meggyökeresedett), a hanti lélekfelfogás lenyűgözően összetett. Megkülönböztetik például a lil-t (a lélegzet-lelket) és az is vagy ilas nevű árnyéklelket, amely az ember formáját követi. Amikor az ember meghal, a lelkek az alvilágba kerülnek, ahol az idő visszafelé halad. Az elhunyt ott él, amíg újra csecsemővé nem válik, hogy aztán saját nemzetségében újjászülessen a földi világban. Számukra a halál tehát nem egy végleges lezárás, hanem a nagy kozmikus körforgás része.